Sea food, vagyis tengeri kaja. Leegyszerűsítve minden, ami tengerből származik, és meg lehet enni. A tengerparttal rendelkező népek esetében igazából ami nem mérgező, az ehetőnek minősül. Régészeti cikkben olvastam, hogy a Homo Sapiens egyik legrégebbi ismert lelőhelyén, egy dél-afrikai tengerparti barlangban arra találtak bizonyítékot, hogy a kagylók, halak napi szinten alapvető táplálékforrást jelentettek őseinknek.

Egy elméletem szerint az ember fejlődésének egyik legfőbb hajtóereje a lustaság volt. A seafood ebből a szempontból ideális megoldást jelentett, mert az ősember nyiván gyorsan rájött, hogy kevés munkával a parton mindent megtalál, amire szüksége van. Könnyen emészthető, gyakorlatilag korlátlan fehérjeforrást nyújtottak egész évben, a belga csokoládéból lévők pedig már akkor is kifejezetten finomak voltak. Csak hab a tortán, hogy egyfajta árukapcsolással a tenger gyümölcsi mellé jártak a legkülönfélébb színű és formáájú kagyló- és csigahéjak, ezzel seafood a hölgyeket is egycsapásra levette a lábukról. Egy kis fantáziával lehet belőlük ékszer, egy csomó féle használati tárgy, sőt, szerintem az ősasszonyok ekkor találták fel a csetreszt, amit a férfiak elneveztek porfogónak. Sejthető, hogy a mikroműanyagok és a tengervízben felhalmozódott nehézfémek akkoriban még nem jelentettek problémát, így szinte biztos, hogy ezek a tengerparti, örökpanorámás ingatlanok már akkor is magas értékkel bírtak.

Az emberré válás másik fontos motorja szerintem az alkohol tartalmú italok készítésének kikísérletezése lehetett, gyakorlatilag bármiből. Nyilván az egyk katonaviselt ősférfi jött először rá, hogy miképpen a párducbőr agyékkötőt is legalább négyféleképpen tudja hordani úgy, hogy még mindig nem kell kimosni, a napon felejtett, reggelre megerjedő erdei vadmézes kagylóleves is még teljesen jó, vétek lenne kidobni. Ezzel gyakorlatilag fel is találta az alkoholos italokat, és egyidejúleg az IHB jellegű bulikat is. Szerintem kizárólag a túlszaporodás és az ebből következő családi viszályok (elfajuló vej-anyós viszonyok, féltékenység folytán megromló testvéri kapcsolatok stb.) vezethettek egyes embercsoportok kényszerű távozásához, mostohább életterek meghódításához, macerásabb életmódok kialakulásához és alternatív élelmiszer- (és persze alkohol-) források felfedezéséhez.

Sea-food tehát annyi féle, ahány helyen csak értelmezhető a fogalom. Az éhes ember hamar rájött, hogy a rákok, polipok, tengeri sünök, elegendő szesz után pedig a többi nem mérgező herkentyű is megehető, ezek a külsejük dacára ráadásul akár finomak is tudnak lenni. Hogy-hogy nem, Japánban az egyik ínyenc csemege a fugu lett, ennek alapanyaga egy rendkívül mérgező gömbhal, amit nem az anyós vagy utáltabb vendégek számára kizárólag az erre szakosodott szakáccsal készíttetnek el.

További szakéadagok kellhettek ahhoz, hogy alapvető élelmiszer legyen a tengeri hínár, majd szárított algából elkészüljön a nálunk csak egységesen szusiként emlegetett makizusi tekercsek külső, sötétzöld rétegét adó nori is. Sőt, Koreában abszolút elfogadott, hogy még élő polipot is esznek. (Mondjuk hogy előtte és után mit és mennyit isznak, azt nem tudom, de biztos jó anyag lehet.)

Nekünk, akiknek nincs szerencsénk saját aktuális tengerparttal büszkélkedni, egzotikum az, ami az ottlakóknak természetes. Esetünkben sea food az,

  • amit egy erre szakosodott étterem tányérján kihoznak;
  • vagy a szupermarket jéggel beterített pultján válogatunk abból, ami a hűtőlánc betartása mellett még elfogadható minőségben ideért, és most rigor mortiszban hever;
  • vagy a mélyhűtőpultban lévő jéghideg zacskók között könyékig kotorászva a csomagoláson lévő idealizált, felismerhetetlenségig photoshoppolt fénykép alapján megpróbálunk kiválasztani.
  • ezekhez majd a neten keresünk valami receptet, támpontként használva a címkén szereplő, 1,5-es betűmérettel és hibás magyarsággal nyomtatott, félig leázott címszavakat. 

Spanyolországban járva az ember viszonylag hamar felismeri, hogy vagy halat eszik, vagy tenger gyümölcseit, vagy tenger gyümölcsit hallal és tenger gyümölcseivel, vagy megy hambiért a gyorsétterembe. Mi pl. nayarlásunk alatt a helyi szupermarketben szájtátva álltunk a száz négyzetméteres tengeri pult előtt, ami tele volt olyan lényekkel, amikről azt sem volt könnyű eldönteni, hogy amíg élt szegény, melyik végén mit csinált, vagy hogy melyik felével haladhatott előre.

A kagylók, rákok, tintahalak sorait nézve csak arra tudtam gondolni, hogy teljesen felesleges lenne ezek közül bármit is megvennem. Egyszerűen hiányzik az az ismeret, hogy mit hogyan kell elkészíteni. Fogalmam sincs, hogy miből lesz szendvicskrém vagy saláta, mit kell előfőzni, mennyi ideig kellene sütni, hogy finom legyen, mihez jó a vaj vagy az olívaolaj, melyik milyen fűszert vagy bort kíván, szóval egyszerűen nincs meg az a tudás, ami egy itt felnőtt ember számára gyerekkora óta tudott, mert a nagyi is így csinálta. Azzal vígasztaltam magam, hogy egy spanyolnak nyilván hasonló fejvakarást okozhat, amikor nálunk TV paprikát vagy erdélyi rakott császár szalonnát lát a pultban. Nincs ezzel semmi gond. 

Még étteremben is lutri egy kicsit, mert nem feltételnül vagyok előrébb azzal, ha három nyelven le van írva az, aminek a Google-fordító miatt egyedül spanyolul lehetett valami értelme. Valószínűleg maguk a spanyolok is rájöhettek erre, mert a tengerparti tavernák étlapján a turisták kedvéért szinte mindenről van fénykép is. Ez azért segít egy kicsit, hiszen miután megette az ember, még mindig nem biztos, hogy tudja, mi volt az, de legalább a kép alapján van némi fogódzkodója, hogy legközelebb valami hasonlót, vagy inkább valami teljesen mást válasszon. Az viszont sejthető, hogy az étteremben dolgozó kelet-európai vendégmunkások már tudják, mit hogyan érdemes elkészíteni. Mi főleg családi üzemeltetésben lévő éttermekben ettünk, nagyon kedves, segítőkész pincérekkel volt dolgunk, akik még azt is szívesen megmutatták nekünk, írástudatlan jószágoknak, hogy pl. hogyan kell a 20 cm-es főtt rákot megenni. Így megkíméltük magunkat attól, hogy förtelmes grimaszok közepette elropogtassuk azokat a részeket is, amit itt mindenki még az étkezés elején  félrerak a tányér szélére.

Kavarodás azért így is volt, mert a paella hol ilyen, hol olyan, hol ez van benne, hol meg minden más is (kolbász, csirke stb). Sőt, még a szomszédos étteremben is más minősül andalúz módrá-nak. Próbálkozni kell. A lányainknak azt magyaráztam, hogy valószínűleg itt is azt esznek az emberek, amit szeretnek. Ha szeretik, akkor tudják, hogy hogyan lehet finomra elkészíteni, és akkor szinte biztos, hogy nekünk is érdemes megkóstolni. Persze ez a teória nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta az eltérő életmód eredményeként kialakult kultúrális- és ízlésbeli különbségeket, de azért többségében finom ételeket kaptunk. Az is igaz, hogy egyhét után nekem is viszketett a szájpadlásom a tengerparti ízektől, és az összes ízlelőbimbóm hörögve rimánkodott egy szimpla párizsiért.

Egy volt kollégám több hónapos kiküldetésben volt Spanyolországban. Vendéglátói minden este étterembe vitték, ő pedig udvariasan a helybeliekre hagyatkozott a rendelésnél, így aztán a harmadik héten már rá sem bírt nézni a halra. Vacsi előtt illemtudóan és óvatosan megemlítette a kísérőjének, hogy - bár komolyan, eddig minden fogás elsőrangú volt, nagyon ízlett, de csak a változatosság kedvéért... lehetne-e esetleg valami mást kérni? MÁÁÁST? Mire gondol? Hát valamire, amit a helyiek esznek, de nem sea food. Ahhha! Persze, semmi gond, megoldjuk. Tamás lelki szemei előtt spanyol chorizo, jófajta sonkák, finom sajtok lebegtek, esetleg a mindenhol előforduló szaftos sült csirke itteni verziója, ilyesmik. Ezek után el lehet képzelni az arcát, amikor a pincér szépen kihozta a hatalmas tálat, rajta sült és grillezett halakkal. Házigazdája látta értetlenkedését, és így szólt: Nem értelek, mi a gond? Tessék, semmi sea food. Ez egytől-egyig folyami hal.