Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Új bejegyzés címe

Egy pohár víz?

Az én reggeli rutinom része mosdás után egy pár korty hideg víz: nem csak az arcomnak esik nagyon jól, hanem a gyomromnak is. Egyfajta ébresztő. De hogyan kell helyesen vizet inni?

Erre a látszólag nagyon egyszerű kérdésre nem is olyan könnyű a válasz. 

Gyerekkoromban azt hallottam szüleimtől, hogy éhgyomorra ne igyak vizet, mert hasmenésem lesz. Szerencsére az elmúlt évtizedek alatt ez nem igazolódott... Mondjuk akkoriban az is elfogadott nézet volt, hogy ha sok vizet iszik a gyerek, akkor béka nő a hasában. Nyilván féltésből és jó szándékkal intettek erre is, arra is, de azóta sokat változott a világ.

Amikor az én gyerekeim nem ittak eleget, mi az aktuális szemlélet értelmében attól féltettük őket, hogy kiszáradnak és összeesnek. Mostanában "a csapból is az folyik", hogy forrástól függően napi két-négy-nyolc liter vizet mindeképpen meg kell inni, különben menthetetlenül kiszárad az ember. A szakemberek mintha egymásra licitálnának, hogy ki ajánl magasabb minimumot. Gondolom, ők is betartják az utasításokat, így a nyolc literes norma érdekében locsolótömlővel rákötötték magukat egy csapra.

Apropó csap: az sem mindegy, hogy milyen vizet fogyasztunk. A kilencvenes évek végén Pí vizet kellett (volna) inni, utána jött a magas oxigéntartalmú (!!! H2O... hogy is van ez?) víz, mint egyedüli egészséges innivaló. Magyarország világviszonylatban is ritka jó természeti adottságunk a gyakorlatilag korlátlan vízkincs. Édesapám hidrogeológus volt, tőle hallottam, hogy idehaza akárhol lefúrunk, szinte biztosan találunk vizet. Kis túlzással: először talaj-, majd ivó-, ásvány- és esetleg/valószínűleg termál vizet, a kérdés majdnem csak az, hogy milyen mélyre fúrunk, és melyik vízadó réteget csapoljuk meg.

A vizet szerencsére palackozni is lehet, így sokkal jobb haszonnal el lehet adni az embereknek, csak ehhez megfelelő marketinggel meg kell győzni a népet. Bár hazánk adottságai folytán ásványvíz nagyhatalom, rövidesen kiderült, hogy sokkal trendibb, ha külföldi ásványvizet iszunk. Nem számít, hogy gyengébb minőségű, mint a kiváló hazai, a célközönségnek többszörös áron el lehet adni. Jöttek is a különleges tisztaságú francia és olasz alpesi gleccservizek több száz vagy ezer kilométerről. Ez egy hatalmas üzlet óriási nyereséggel. Az egyik vezető hazai ásványvíz céget piacnyerési szándékkal megvásárolta egy külföldi cég, és abbahagyta a hazai termelést. Még az is megérte nekik, hogy tartályautóval behozzák a saját vizüket, amit aztán az itteni gépeken palackoztak, és ugyanazon a márkanéven forgalomba hoztak.

Érdekes, hogy a palackozott víz divatba jöttével szinte párhuzamosan elindult a negatív kampány a csapvíz káros hatásairól. Terjedtek például olyan rémhírek, hogy a szennyvízkezelés elégtelen volta miatt annyi fogamzásgátlókból visszamaradt női nemi hormon van a vezetékes vízben, hogy a férfiak termékenysége látványosan romlik. A vezetékes vízsolgáltatók pedig nyilván örömmel értesültek arról, hogy "egyesek szerint" az ásványizek PET palackjaiból kioldódnak egészségre káros aynagok. Azóta az is kiderült, hogy a  mikroműanyagok világméretű környzetei problémát okoznak, amiért jelentős részben a PET palackok túlzott elterjedése a felelős, részben éppen a mértéktelen palackos vízfogyasztás eredményeként.

Egyébként az orvosok arr is intenek, hogy a túl sok ásványvíz a magas ásványtartalom miatt nem tesz túl jót a vesédnek. Legjobb, ha tisztított csapvizet iszol, amibe, hogy mégsee mosd ki teljesen a szervezetedet, külön kapható kapszulákból vissza lehet oldani a megfelelő mennyiségű ásványi anyagokat. Ezek speciel műanyag kapszulák, amivel újabb mikroműanyag dömpinget zúdítunk a természetre.

​​

Persze ha szerencsések vagyunk, megtehetjük, hogy lemegyünk egy cseréppohárral a kert aljában csögedező kristálytiszta vizű patakhoz, és megmerítjük. Feltéve, hogy a vízgyűjtő területén nem lakik senki, aki belengedné a szennyvizét, a közelben nincs ipari tevékenységet folytató létesítmény, ahonnan bármi is beleszivárogna az élővízbe, a szennyezett levegőből nem kerül bele semmi káros anyag, mezőgazdasággal sem foglalkozik senki a vízgyűjtő terleten, már nincs más dolgunk, mint alaposan felforralni a vizet, hogy a benne tenyésző mikroorganizmusokat elpusztítsuk; ezután mikrofilteren átszűrjük, majd letakarva lehűtjük. Így máris biztonsággal megiható. Így viszont a forraláshoz gyújtott tűzzel ökológiíi bűnözővé válunk, ráadásul a szűrőanyaggal is szennyezzük a környezetünket.

Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez: hogyan kell helyesen vizet inni? A fentiekből könnyen az derülhet ki, hogy nincs minden szempontból jó megoldás, valamelyik ujjunkat kénytelenek vagyunk megharapni, ha nem akarunk kollektíve szomjan halni és kipusztulni.

0 Tovább

gondolatok a Sea food-ról

Sea food, vagyis tengeri kaja. Leegyszerűsítve minden, ami tengerből származik, és meg lehet enni. A tengerparttal rendelkező népek esetében igazából ami nem mérgező, az ehetőnek minősül. Régészeti cikkben olvastam, hogy a Homo Sapiens egyik legrégebbi ismert lelőhelyén, egy dél-afrikai tengerparti barlangban arra találtak bizonyítékot, hogy a kagylók, halak napi szinten alapvető táplálékforrást jelentettek őseinknek.

Egy elméletem szerint az ember fejlődésének egyik legfőbb hajtóereje a lustaság volt. A seafood ebből a szempontból ideális megoldást jelentett, mert az ősember nyiván gyorsan rájött, hogy kevés munkával a parton mindent megtalál, amire szüksége van. Könnyen emészthető, gyakorlatilag korlátlan fehérjeforrást nyújtottak egész évben, a belga csokoládéból lévők pedig már akkor is kifejezetten finomak voltak. Csak hab a tortán, hogy egyfajta árukapcsolással a tenger gyümölcsi mellé jártak a legkülönfélébb színű és formáájú kagyló- és csigahéjak, ezzel seafood a hölgyeket is egycsapásra levette a lábukról. Egy kis fantáziával lehet belőlük ékszer, egy csomó féle használati tárgy, sőt, szerintem az ősasszonyok ekkor találták fel a csetreszt, amit a férfiak elneveztek porfogónak. Sejthető, hogy a mikroműanyagok és a tengervízben felhalmozódott nehézfémek akkoriban még nem jelentettek problémát, így szinte biztos, hogy ezek a tengerparti, örökpanorámás ingatlanok már akkor is magas értékkel bírtak.

Az emberré válás másik fontos motorja szerintem az alkohol tartalmú italok készítésének kikísérletezése lehetett, gyakorlatilag bármiből. Nyilván az egyk katonaviselt ősférfi jött először rá, hogy miképpen a párducbőr agyékkötőt is legalább négyféleképpen tudja hordani úgy, hogy még mindig nem kell kimosni, a napon felejtett, reggelre megerjedő erdei vadmézes kagylóleves is még teljesen jó, vétek lenne kidobni. Ezzel gyakorlatilag fel is találta az alkoholos italokat, és egyidejúleg az IHB jellegű bulikat is. Szerintem kizárólag a túlszaporodás és az ebből következő családi viszályok (elfajuló vej-anyós viszonyok, féltékenység folytán megromló testvéri kapcsolatok stb.) vezethettek egyes embercsoportok kényszerű távozásához, mostohább életterek meghódításához, macerásabb életmódok kialakulásához és alternatív élelmiszer- (és persze alkohol-) források felfedezéséhez.

Sea-food tehát annyi féle, ahány helyen csak értelmezhető a fogalom. Az éhes ember hamar rájött, hogy a rákok, polipok, tengeri sünök, elegendő szesz után pedig a többi nem mérgező herkentyű is megehető, ezek a külsejük dacára ráadásul akár finomak is tudnak lenni. Hogy-hogy nem, Japánban az egyik ínyenc csemege a fugu lett, ennek alapanyaga egy rendkívül mérgező gömbhal, amit nem az anyós vagy utáltabb vendégek számára kizárólag az erre szakosodott szakáccsal készíttetnek el.

További szakéadagok kellhettek ahhoz, hogy alapvető élelmiszer legyen a tengeri hínár, majd szárított algából elkészüljön a nálunk csak egységesen szusiként emlegetett makizusi tekercsek külső, sötétzöld rétegét adó nori is. Sőt, Koreában abszolút elfogadott, hogy még élő polipot is esznek. (Mondjuk hogy előtte és után mit és mennyit isznak, azt nem tudom, de biztos jó anyag lehet.)

Nekünk, akiknek nincs szerencsénk saját aktuális tengerparttal büszkélkedni, egzotikum az, ami az ottlakóknak természetes. Esetünkben sea food az,

  • amit egy erre szakosodott étterem tányérján kihoznak;
  • vagy a szupermarket jéggel beterített pultján válogatunk abból, ami a hűtőlánc betartása mellett még elfogadható minőségben ideért, és most rigor mortiszban hever;
  • vagy a mélyhűtőpultban lévő jéghideg zacskók között könyékig kotorászva a csomagoláson lévő idealizált, felismerhetetlenségig photoshoppolt fénykép alapján megpróbálunk kiválasztani.
  • ezekhez majd a neten keresünk valami receptet, támpontként használva a címkén szereplő, 1,5-es betűmérettel és hibás magyarsággal nyomtatott, félig leázott címszavakat. 

Spanyolországban járva az ember viszonylag hamar felismeri, hogy vagy halat eszik, vagy tenger gyümölcseit, vagy tenger gyümölcsit hallal és tenger gyümölcseivel, vagy megy hambiért a gyorsétterembe. Mi pl. nayarlásunk alatt a helyi szupermarketben szájtátva álltunk a száz négyzetméteres tengeri pult előtt, ami tele volt olyan lényekkel, amikről azt sem volt könnyű eldönteni, hogy amíg élt szegény, melyik végén mit csinált, vagy hogy melyik felével haladhatott előre.

A kagylók, rákok, tintahalak sorait nézve csak arra tudtam gondolni, hogy teljesen felesleges lenne ezek közül bármit is megvennem. Egyszerűen hiányzik az az ismeret, hogy mit hogyan kell elkészíteni. Fogalmam sincs, hogy miből lesz szendvicskrém vagy saláta, mit kell előfőzni, mennyi ideig kellene sütni, hogy finom legyen, mihez jó a vaj vagy az olívaolaj, melyik milyen fűszert vagy bort kíván, szóval egyszerűen nincs meg az a tudás, ami egy itt felnőtt ember számára gyerekkora óta tudott, mert a nagyi is így csinálta. Azzal vígasztaltam magam, hogy egy spanyolnak nyilván hasonló fejvakarást okozhat, amikor nálunk TV paprikát vagy erdélyi rakott császár szalonnát lát a pultban. Nincs ezzel semmi gond. 

Még étteremben is lutri egy kicsit, mert nem feltételnül vagyok előrébb azzal, ha három nyelven le van írva az, aminek a Google-fordító miatt egyedül spanyolul lehetett valami értelme. Valószínűleg maguk a spanyolok is rájöhettek erre, mert a tengerparti tavernák étlapján a turisták kedvéért szinte mindenről van fénykép is. Ez azért segít egy kicsit, hiszen miután megette az ember, még mindig nem biztos, hogy tudja, mi volt az, de legalább a kép alapján van némi fogódzkodója, hogy legközelebb valami hasonlót, vagy inkább valami teljesen mást válasszon. Az viszont sejthető, hogy az étteremben dolgozó kelet-európai vendégmunkások már tudják, mit hogyan érdemes elkészíteni. Mi főleg családi üzemeltetésben lévő éttermekben ettünk, nagyon kedves, segítőkész pincérekkel volt dolgunk, akik még azt is szívesen megmutatták nekünk, írástudatlan jószágoknak, hogy pl. hogyan kell a 20 cm-es főtt rákot megenni. Így megkíméltük magunkat attól, hogy förtelmes grimaszok közepette elropogtassuk azokat a részeket is, amit itt mindenki még az étkezés elején  félrerak a tányér szélére.

Kavarodás azért így is volt, mert a paella hol ilyen, hol olyan, hol ez van benne, hol meg minden más is (kolbász, csirke stb). Sőt, még a szomszédos étteremben is más minősül andalúz módrá-nak. Próbálkozni kell. A lányainknak azt magyaráztam, hogy valószínűleg itt is azt esznek az emberek, amit szeretnek. Ha szeretik, akkor tudják, hogy hogyan lehet finomra elkészíteni, és akkor szinte biztos, hogy nekünk is érdemes megkóstolni. Persze ez a teória nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta az eltérő életmód eredményeként kialakult kultúrális- és ízlésbeli különbségeket, de azért többségében finom ételeket kaptunk. Az is igaz, hogy egyhét után nekem is viszketett a szájpadlásom a tengerparti ízektől, és az összes ízlelőbimbóm hörögve rimánkodott egy szimpla párizsiért.

Egy volt kollégám több hónapos kiküldetésben volt Spanyolországban. Vendéglátói minden este étterembe vitték, ő pedig udvariasan a helybeliekre hagyatkozott a rendelésnél, így aztán a harmadik héten már rá sem bírt nézni a halra. Vacsi előtt illemtudóan és óvatosan megemlítette a kísérőjének, hogy - bár komolyan, eddig minden fogás elsőrangú volt, nagyon ízlett, de csak a változatosság kedvéért... lehetne-e esetleg valami mást kérni? MÁÁÁST? Mire gondol? Hát valamire, amit a helyiek esznek, de nem sea food. Ahhha! Persze, semmi gond, megoldjuk. Tamás lelki szemei előtt spanyol chorizo, jófajta sonkák, finom sajtok lebegtek, esetleg a mindenhol előforduló szaftos sült csirke itteni verziója, ilyesmik. Ezek után el lehet képzelni az arcát, amikor a pincér szépen kihozta a hatalmas tálat, rajta sült és grillezett halakkal. Házigazdája látta értetlenkedését, és így szólt: Nem értelek, mi a gond? Tessék, semmi sea food. Ez egytől-egyig folyami hal.

0 Tovább

novemberi reggel

A melegből a reggeli hűvösbe kilépni

Hunyorogni kicsit a hirtelen fénytől

A kabátról valami szöszmöszt lesöpörni

Elköszönni szépen egy didergő légytől

Kutyáim táljába friss vizet tölteni

Egy kis simogatás, falatka szeretet

Nyirkos bundájukba barádzdát szántani

Száraz zsebbe dugni gőzölgő kezemet

Harmatcsöpp csepereg a fa, bokor ágán

Sikamlós, nyirkos lett odakint minden

Ősz színű levelek, csigaház a járdán

Vízcseppek csillannak a kapukilincsen

0 Tovább

Mikor-miről

blogavatar

Mikor? A mi korunkban. Miről? Mirólunk.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Mikor-miről

blogavatar

Mikor? A mi korunkban. Miről? Mirólunk.